...valamikor a koncert elején elhangzott ez a kérdés James szájából, de nyilván ő sem úgy gondolta.

Ha már Jamesnél és a vicceknél tartunk...

Micsoda mázli, hogy Michael Kamen fejében szöget ütött az a brilliáns ötlet, hogy nagyzenekari kiséretet írjon Metallica számokhoz. Kétségkívül érdekes párosítás. Egy olyan produkció lett belőle, ami egy elég gázos időszakban született. Akkoriban egyre-másra kerültek elő az olyan Metallica lemezek, amik enyhén szólva sem arattak sikert a rajongók körében. Talán joggal fanyalogtunk a gyökeres stílusváltás (a Load, a Reload és a Garage Inc.) miatt. (Itt kell közbeszúrnom, hogy a Load egyáltalán nem olyan rossz, mint amilyennek elsőre tűnik.) Egyesek a Guns n' Roses The Spaghetti Incident-je példáján okulva a garázsos lemezt követően temették, a Metallicát, de szerencsére nem igazolódott a jóslatuk. 

Ezzel együtt a szimfónikus koncert sem rántotta ki a Metallica szekerét a kátyuból... Ezt bizonyítja a majd 4 évnyi hallgatás, Jason kiválása, akit - egyes pletykák szerint - soha nem fogadtak be a társai teljes mértékben. Mondjuk Cliff Burton helyére beszállni egy Metallica-ba?! Tényleg nem semmi feladat. Aztán ott volt még James alkoholizmusa, illetve egy - véleményem szerint - igencsak izzadtságszagú St. Anger lemez...

Azért én a részemről reménykedek egy igazi feltámadásban, esetleg egy újabb Master of Puppets-ben.

Kirk Hamett

De térjünk vissza az S&M-hez! Elmondhatom, hogy Metallica koncerthez méltóan kőkeményen odavág! Vagy talán nem is olyan kőkemény, de mindenképpen odavág. De őszintén: Tegye a szívére mindenki a kezét! Szerencsés választás lett volna egy ilyen koncerten a Hit the Lights, a Harvester of Sorrow vagy a Blackened.

A koncert az elmaradhatatlan nyitánnyal az Ecstasy of Gold-dal kezdődik. Aztán in medias res következik két nagyágyú, a Call of the Ktulu, ami azt hiszem ezen az estén teljesen új értelmet nyert, valamint a Master of Puppets, amivel, mint tudjuk, elég nehéz melléfogni. Talán egy kissé túl magasra is került a léc, az első két számmal, de igazi hanyatlás majd csak az első CD vége felé tapasztalható. Következik két kevésbé ronggyá játszott szám: Az első az Of Wolf and Man, ami szerintem megérdemelt már egy kis reflektorfényt. Ez a Fekete albumos nóta annyi év hányattatás és mellőzés után, amit a Sad But True-Unforgiven-Sandman-Matters négyesfogat mellett elszenvedett igazán rászolgált egy "reneszánsz"-ra. A másik pedig a párbeszédes Things That Should Not Be (személyes kedvencem), aminek érdemes beszerezni a Beatles-szel kevert verzióját, a Things that should not let it be-t is. Ezekután pedig két újabb atomnóta, a zakatoló Fuel és a Memory Remains ugrasztja fel a helyéről a nagyérdeműt. Nekem pédául a mai napig a hideg futkos a hátamon, amikor a közönség a Náánánánááá-s részt énekli. Ezt követően egy új szám a No Leaf Clover, majd a Hero of the day és a Devil's dance hűti le a kedélyeket (Ha van az ikeralbumnak gyenge pontja, akkor azt hiszem el is érkeztünk ehhez.) Az első CD-t a lírai Bleeding me zárja, ami szintén elég hátborzongatósra sikeredett.

Jason rövid hajjal is kemény...

A második felvonásban beváltabb recepthez nyúltak a fiúk. Talán csak két szám lóg ki a sorból: a -Human és a The Outlaw Torn. Az utóbbi Bleeding me-hez hasonlóan borzongat, helyenként zakatol, máshol pszichedelikus, igazából nem rossz. A -Human pedig... Hááát?! Meg kell hallgatni. Ezt a két dalt leszámítva pedig a Nothing Else Matters-től az Until It Sleeps-en, a For Whom-on, a Wherever I May Roam-on, a Sad But True-n, a One-on és az öröksláger Sandman-en keresztül fokozatosan haladunk az egyre keményebb számok felé, hogy a végére megérkezzünk a nyers és brutális Battery-hez. Amikor pedig ez a szám is véget ér, a hallgató szomorúan konstatálja, hogy véget ért a második CD is...

Lars Ulrich

(Egy tekintélyes hazai zenei szaklap firkásza szerint a Heavy Metal legnagyobb parasztja... De a zenkritikusok között vajon ki lehet a legnagyobb paraszt?)

Mindent egybevetve egy igen remek albumról van szó, ami igazi kuriózumnak és igencsak kellemes időtöltésnek igérkezik. Rendkívül jól kidolgozott, igényes, magával ragadó zenei produkció, amit a Metallica-tól már megszokhattunk, ezúttal megfűszerezve a San Francisco-i szimfonikusokkal és Michael Kamen zsenialitásával.

Külön kiemelendő dalok: Call of the Ktulu, Master of Puppets, Fuel, The Memory Remains, Bleeding Me, Until It Sleeps, For Whom The Bell Tolls, One

Csőlátóknak semmiképpen sem javaslom, mindenki másnak tiszta szívből!!!

A hátsó borító...